Farkas Gellért, 3. éves diákunk Erasmus-ösztöndíjat nyert a Central Connecticut State University angol szakára, így a tanév 2. félévét kint tölti. Gellért két hete érkezett Amerikába, olvassátok első beszámolóját:
Amikor kiléptem a váradi lakásom ajtaján, hátamon a laptoppal, bőröndömben a fél évi túlélő-felszerelésemmel, az izgalom és enyhe szorongás érzéseivel indultam útnak. Semmi kedvem sem volt a veszedelmesen száguldó (45 km/ó) CFR-es útra, sem a frankfurti reptéren az átszállásra, de valójában semmi okom sincs a panaszra. Megnyugtató volt a tudat, hogy a hosszadalmas és fárasztó papírmunkám készen áll (ha a jövőben ez bárkinek segítséget nyújthat, szívesen megosztom), és hogy most már elkezdődött az út, amit annyira vártam (a tőlem megszokott határozatlan, kettős érzésekkel együtt).
Az átszállás után már teljesen nyugodt volt az út. Szerencsére a bostoni járaton nem volt bömbölő kisbaba, a 9 órás utamat négy film (Amsterdam, Alice, Breaking, s még egy, amire már nem elékszem, mind 2022-es filmek) segítségével ütöttem el. A bostoni repülőtér hatalmas volt, ami megnehezítette az Uber-vadászási folyamatot. Az immár 23 órás utunk végére kezdett fárasztó nyűgként hatni az egész, de jó érzés volt tudatosítani, hogy az odaút utolsó szakaszához értünk: ezután már csak az ágy következik. Amikor ideértünk, egyből feltűnt, milyen hatalmas a kampusz, és nehezen találtuk a kollégiumokat annak ellenére, hogy egymás mellett voltak. Háromnegyed óra cserkészakció után viszont végre sikerült megtalálni, Anitát (Székely Anita, másodéves úti- és Erasmus-társam a PKE Képzőművészet szakáról) és engem is beengedtek. Végre, az ágy!
Az első hét olyan volt, mintha nehéz fokozaton játszanék egy játékot: a jetlag-elt agyammal, napi max 4-5 óra alvással intéztem a maradék, helyi papírmunkát és a beköltözéssel kapcsolatos teendőket. Két nap berendezkedés és pihenés után már kezdődött is a félév, a tanárok a szillabusz ismertetése után hamar rátértek a teendőkre. Megkaptuk az első olvasnivalókat, esszétémákat és különböző házi feladatokat is, all the good stuff. A tanáraim és a csoporttársaim mind nyitottak, segítőkészek és érdeklődőek is, ami iszonyatosan jól esik. A curriculum szokatlan, és izgalmas tantárgyaim is vannak, ami megadja a kellő motivációt. A tanárok kellő szigora miatt úgy érzem, nem érdemes a határokat feszegetni. Ez legalább rákényszerít arra, hogy ne hagyjak mindent az utolsó utáni pillanatra. Érdekes számomra az oktatási rendszerük (legalábbis két hetes tapasztalat után), az órák felosztása: a tantárgyak két napra vannak felosztva, és a hétfői és keddi nap megismétlődik szerdán és csütörtökön, és nincs tömbösítés, ahogy néha otthon megszoktuk. Ennek a rendszernek talán az az előnye, hogy mivel több nap foglalkozunk egy tantárggyal, jobban rögzül az infó és valószínűleg kevésbé felejtjük el, illetve, gondolom, a heti dupla óraszámmal nagyobb az esély arra, hogy az ember „flow-ba kerüljön a tantárggyal.” De nem tudhatom még, eldől a félév során, hogy nekem ez beválik-e vagy sem. Ez az első két hét eszméletlenül pörgős volt: sok könyv, házi, még több hely, arc és név.
A koli, ahol lakom (és a többi is, ahol eddig jártam) kényelmes és tiszta (nagyjából), és hamar lespanoltam egy pár szomszédommal, nagyon jófejek! Egyikük fel is ajánlotta, hogy tavasszal, ha jobb idő lesz, elvisz New York-ba, amit már nagyon várok. Logan-ről jut eszembe egy eszméletlen fura amerikai szokás: teljes mértékben elfogadott „casual wear” elem a Crocs-papucs vagy a mamusz: sokan órákra is lepcsiben mennek, esőben, hóban, mindenféle viszontagság ellenére. Meg is kérdeztem egy lánytól, hogy ezt mégis miért csinálják. Csak annyit válaszolt, hogy „It keeps the water out way better than you’d think.” Sure thing, de én azért ezt esőben nem fogom letesztelni. A sok épület között lehetetlen, hogy ne lépj véletlen bele egy pocsolyába, miközben A-ból B-be rohansz egyik órádról a másikra.
Egyelőre ennyi. Ha bármilyen kérdésetek van, bármivel kapcsolatban, bátran kérdezzetek. Remélem, mindenki jól van és mindenkinek sikeres szessziója volt. Take care!
U.I: Őszintén nem tudom, milyen rendszerességgel írom majd ezeket a beszámolókat, még semmi rendszerforma. De kialakul, ejsze. Na de na, egy szó mint száz: minden jót!