Ahogy hazaértem mindenkinek az volt az első kérdése, hogy "esett-e sokat az eső?" Nem mondom, hogy sajnos, de mindenkit ki kellett ábrándítanom, ugyanis a lehető legromantikusabb koraőszi napsütéses levélhullásban volt részem Londonban. Úgy gondolom, hogy ahol a teaplikben tejpor, a bárokban The Beatles, Johnny Cash és Olivér betétdalok, a telefonfülkékben pedig turisták vannak, merően állíthatom, hogy Angliában vagyok. A Mr. Bean comedy sorozatból már jól ismert keskeny brit házak falai között aludni kicsit olyan, mint pár napra visszamenni a ’70 évekbe, komótosan, hűséggel és tisztelettel teli mellkassal hallgatni a metróban valamelyik Bob Dylan dal feldolgozását a szabad zongorán, felfedezni a kontrasztot a fekete taxik és a vörös buszok között, igazi nemes levegőt szívni a palota előtt. Megtalálni az egyensúlyt az őrök cipőjének kattogásában, úgy tisztelegni, mint aki itt született. Négy nap tökéletesen elég volt beleszokni egy olyan környezetbe, ahol a föld alatt is épp olyan élet van, mint az utcákon. Az utat a Shepherd’s Bushról a Green Parkig, a Central Lineról a Piccadillyre. Ez volt London, egy piros vászonkabát, amit felvettem, soha nem fogok kigombolni.
Kulcsár Edmond
3. éves magyar-angol szakos hallgató
